Miután úgy döntött, hogy a képernyőt a színpadra cseréli, felháborító viselkedése pillanatok alatt a bulvárlapok címlapjára röpítette, de a The Pretty Reckless 17 éves énekesnője valóban annyira őrült, mint amilyennek tűnik?
Díva. Kölyök. Lázadó. Posőr. Csupán néhány jelző, amelyekkel a sajtóban illették Taylor Momsent azóta, hogy otthagyta a sikeres tévésorozatot, a Gossip Girlt azért, hogy teljes mértékben zenekarára, a The Pretty Reckless-re összepontosítson. Ha nem a ruháiról van (vagy meztelenkedéséről) szó, akkor a felháborító és közönséges beszólásairól, amikkel rengetek pletykarovat természetesen visszais él.
A sajtó azt állítja, hogy Taylor "öltözkédése felér egy prostitált öltözkédésével", azonban ez nem állítja meg a feltörekvő banda karrierjét. A The Pretty Reckless bemutatkozó albuma, a Light Me Up 2010 augusztásában jelent meg, Nagy-Britannia slágerlistjájának hatodik helyén nyitott, a Make Me Wanna Die c. dal szerepelt a Ha/ver c. filmben, és a zenekar angliai turnéjára szinte már minden jegy elkelt.
És íme a Taylorral készített rövidke interjú:
Mi a "legjobb" pletyka, amit valaha hallottál magadról?
"Vannak olyanok, amiket már többször hallottam. Például, hogy olyan fekete a szemem, mint a lelkem. Egy pletykamagazin egyszer készített egy interjút egy lánnyal, aki azt állította, hogy együtt jártunk suliba, és azt mondta, hogy a sátánnak külön készítettem egy oltárt a szekrényemben (nevet). Sok ember mond rólam hülyeséget, mint pl. azt, hogy egy dilis vagyok, én pedig egyszerűen nem értem, honnan veszik. Soha nem találkoztam ezekkel az emberekkel."
Hogy küzdesz meg az állandó rivaldafénnyel, és hogy éled meg az ezzel járó negatívumot?
"Nincs számítógépem, szóval csak akkor tudok pletykákról, amikor az ismerőseim mesélik. Figyelmen kívül hagyom, és próbálom a saját életemet élni. Mindenkinek vannak barátai, nekem a banda tagjai a barátaim (Ben Phillipst, Mark Damon és Jamie Perking). Rajtuk kívül pedig rengeteg ember van, aki nem szeret, és például a magas sarkú cipőimet kritizálják. Akár csak a középsuliban, csak sokkal tágabb értelemben. Szóval nem veszem figyelembe, mit mondanak rólam, csak is a zenére koncentrálok."
Az kering az interneten, hogy szüleidet hibáztatod azért, hogy már fiatal korodban rád erőltették ezt a szakmát. Ebből mi az igazság?
"Igazából az történt, hogy ez a bizonyos magazin megváltoztatta a kérdést, amikor leírták az interjút. Azt kérdezték, miért kezdtem el foglalkozni ezzel a szakmával, és azt válaszoltam, hogy nem én választottam, és ez igaz is. Két évesen kezdődött a pályám, és az ember ebben a korban nem tudja, mit csinál. Amikor leszerződtem a Gossip Girlre, 12 éves voltam, és nem tudtam, hogy ez ennyire befolyásolni fogja majd az életem. És amikor rájöttem erre, azt éreztem, hogy nem akarom ezt az egészet, azzal akarok foglalkozni, ami engem érdekel. Zenélni és egy saját zenekart akartam. Próbáltam elmagyarázni a zene és a színjátszás közötti különbséget, és az okát annak, hogy a zene ennyire közel áll hozzám, de rögtön rávágták, hogy ezer éve foglalkozom színjátszással, amire én azt válaszoltam, hogy ez így igaz, de nem én választottam."
Hogy érezték magukat a szüleid, amikor elolvasták a cikket?
"Szörnyen! Imádom a szüleimet. Talán nem volt az általános értelemben vett gyerekkorom, de ugyanúgy átéltem mindent, mindig is valódi gyerek voltam. Talán nem volt hagyományos, de tudod... mindegy is. Boldog vagyok amiatt, ahol most tartok, és ez így van jól. Azt hiszem, a szüleim a cikk segítségével megtanulták, hogy nem minden feltétlenül igaz, és hogy a szavakat egyszerűen belebeszélik az emberbe."
Honnan jön a dalszövegeidből fakadó sötétség? Talán így védekezel a felnőtté válással szemben?
"Nem tudom. Az egyetlen dolog, amit el kell mondani a szüleimről az valóban az, hogy nagyon kicsi voltam, amikor miattuk elkezdtem ezt a szakmát, és nagyon sok szart láttam; nem volt normális gyerekkorom, azaz nem mentem minden nap iskolába. Amikor 2000-ben, első osztályban forgattam a Grinchet, szinte az egész évet kihagytam, aztán visszamentem hat hónapra, de nem volt olyan, amilyennek kellett volna lennie. Amiket írok, élmények alapján születnek, és azok alapján, amiket tanultam és láttam. Nem tanácsadó akarok lenni, hanem hibákat fogalmazok meg."
17 éves vagy. A szüleid elkísérnek téged a fellépéseidre?
"Nem, én felnőtt vagyok. Két évvel hamarabb ballagtam el a középsuliból, szóval felelősséget tudok magamért vállalni még néhány furcsa New York állambeli törvény ellenére is.
Kiket tartasz zenei példaképeknek?
"The Beatlest és a többi klasszikust. Nagyon sok régi számot hallgattam kisebb koromban. Pl. Bob Dylan... kb. 10 éves voltam, amikor megkaptam az első CD-lejátszóm."
Most, hogy magad mögött hagytad a színészkedést, mik a terveid?
"Szeretnék sok jó dalt írni és szerezni. Életem hátralévő részében ezt akarom csinálni, mindig jobbat és jobbat, és fejleszteni magam. Nagyon kritikus vagyok magammal szemben, mindig leszarozom magam, ez az egyetlen módja, hogy fejlődjek. A tökéletességre törekszem, akárcsak Ben és a producerünk, Kato Khandwala, akivel együtt írom a dalokat."
Mit üzensz azoknak az olvasóknak, akik szerint megjátszod magad azzal, hogy egy rockzenekar frontembere vagy?
"Ha az emberek a sorozatból ismernek, vagy a sorozat miatt nem kedvelnek, vagy nem tetszik nekik a külsőm, az öltözködésem, akkor csak annyit kérek, hogy ez ne befolyásolja azt, hogy meghallgassák a lemezemet. Legalább adjanak egy esélyt. Aztán nyugodtan utálkozhatnak, ha mégsem tetszik. Utálom a szart, de ne utálkozzon senki, ha még nem hallgatta meg, ez így nem fair. Sosem tudhatja az ember, talán sokan meglepődnek."
Díva. Kölyök. Lázadó. Posőr. Csupán néhány jelző, amelyekkel a sajtóban illették Taylor Momsent azóta, hogy otthagyta a sikeres tévésorozatot, a Gossip Girlt azért, hogy teljes mértékben zenekarára, a The Pretty Reckless-re összepontosítson. Ha nem a ruháiról van (vagy meztelenkedéséről) szó, akkor a felháborító és közönséges beszólásairól, amikkel rengetek pletykarovat természetesen visszais él.
A sajtó azt állítja, hogy Taylor "öltözkédése felér egy prostitált öltözkédésével", azonban ez nem állítja meg a feltörekvő banda karrierjét. A The Pretty Reckless bemutatkozó albuma, a Light Me Up 2010 augusztásában jelent meg, Nagy-Britannia slágerlistjájának hatodik helyén nyitott, a Make Me Wanna Die c. dal szerepelt a Ha/ver c. filmben, és a zenekar angliai turnéjára szinte már minden jegy elkelt.
És íme a Taylorral készített rövidke interjú:
Mi a "legjobb" pletyka, amit valaha hallottál magadról?
"Vannak olyanok, amiket már többször hallottam. Például, hogy olyan fekete a szemem, mint a lelkem. Egy pletykamagazin egyszer készített egy interjút egy lánnyal, aki azt állította, hogy együtt jártunk suliba, és azt mondta, hogy a sátánnak külön készítettem egy oltárt a szekrényemben (nevet). Sok ember mond rólam hülyeséget, mint pl. azt, hogy egy dilis vagyok, én pedig egyszerűen nem értem, honnan veszik. Soha nem találkoztam ezekkel az emberekkel."
Hogy küzdesz meg az állandó rivaldafénnyel, és hogy éled meg az ezzel járó negatívumot?
"Nincs számítógépem, szóval csak akkor tudok pletykákról, amikor az ismerőseim mesélik. Figyelmen kívül hagyom, és próbálom a saját életemet élni. Mindenkinek vannak barátai, nekem a banda tagjai a barátaim (Ben Phillipst, Mark Damon és Jamie Perking). Rajtuk kívül pedig rengeteg ember van, aki nem szeret, és például a magas sarkú cipőimet kritizálják. Akár csak a középsuliban, csak sokkal tágabb értelemben. Szóval nem veszem figyelembe, mit mondanak rólam, csak is a zenére koncentrálok."
Az kering az interneten, hogy szüleidet hibáztatod azért, hogy már fiatal korodban rád erőltették ezt a szakmát. Ebből mi az igazság?
"Igazából az történt, hogy ez a bizonyos magazin megváltoztatta a kérdést, amikor leírták az interjút. Azt kérdezték, miért kezdtem el foglalkozni ezzel a szakmával, és azt válaszoltam, hogy nem én választottam, és ez igaz is. Két évesen kezdődött a pályám, és az ember ebben a korban nem tudja, mit csinál. Amikor leszerződtem a Gossip Girlre, 12 éves voltam, és nem tudtam, hogy ez ennyire befolyásolni fogja majd az életem. És amikor rájöttem erre, azt éreztem, hogy nem akarom ezt az egészet, azzal akarok foglalkozni, ami engem érdekel. Zenélni és egy saját zenekart akartam. Próbáltam elmagyarázni a zene és a színjátszás közötti különbséget, és az okát annak, hogy a zene ennyire közel áll hozzám, de rögtön rávágták, hogy ezer éve foglalkozom színjátszással, amire én azt válaszoltam, hogy ez így igaz, de nem én választottam."
Hogy érezték magukat a szüleid, amikor elolvasták a cikket?
"Szörnyen! Imádom a szüleimet. Talán nem volt az általános értelemben vett gyerekkorom, de ugyanúgy átéltem mindent, mindig is valódi gyerek voltam. Talán nem volt hagyományos, de tudod... mindegy is. Boldog vagyok amiatt, ahol most tartok, és ez így van jól. Azt hiszem, a szüleim a cikk segítségével megtanulták, hogy nem minden feltétlenül igaz, és hogy a szavakat egyszerűen belebeszélik az emberbe."
Honnan jön a dalszövegeidből fakadó sötétség? Talán így védekezel a felnőtté válással szemben?
"Nem tudom. Az egyetlen dolog, amit el kell mondani a szüleimről az valóban az, hogy nagyon kicsi voltam, amikor miattuk elkezdtem ezt a szakmát, és nagyon sok szart láttam; nem volt normális gyerekkorom, azaz nem mentem minden nap iskolába. Amikor 2000-ben, első osztályban forgattam a Grinchet, szinte az egész évet kihagytam, aztán visszamentem hat hónapra, de nem volt olyan, amilyennek kellett volna lennie. Amiket írok, élmények alapján születnek, és azok alapján, amiket tanultam és láttam. Nem tanácsadó akarok lenni, hanem hibákat fogalmazok meg."
17 éves vagy. A szüleid elkísérnek téged a fellépéseidre?
"Nem, én felnőtt vagyok. Két évvel hamarabb ballagtam el a középsuliból, szóval felelősséget tudok magamért vállalni még néhány furcsa New York állambeli törvény ellenére is.
Kiket tartasz zenei példaképeknek?
"The Beatlest és a többi klasszikust. Nagyon sok régi számot hallgattam kisebb koromban. Pl. Bob Dylan... kb. 10 éves voltam, amikor megkaptam az első CD-lejátszóm."
Most, hogy magad mögött hagytad a színészkedést, mik a terveid?
"Szeretnék sok jó dalt írni és szerezni. Életem hátralévő részében ezt akarom csinálni, mindig jobbat és jobbat, és fejleszteni magam. Nagyon kritikus vagyok magammal szemben, mindig leszarozom magam, ez az egyetlen módja, hogy fejlődjek. A tökéletességre törekszem, akárcsak Ben és a producerünk, Kato Khandwala, akivel együtt írom a dalokat."
Mit üzensz azoknak az olvasóknak, akik szerint megjátszod magad azzal, hogy egy rockzenekar frontembere vagy?
"Ha az emberek a sorozatból ismernek, vagy a sorozat miatt nem kedvelnek, vagy nem tetszik nekik a külsőm, az öltözködésem, akkor csak annyit kérek, hogy ez ne befolyásolja azt, hogy meghallgassák a lemezemet. Legalább adjanak egy esélyt. Aztán nyugodtan utálkozhatnak, ha mégsem tetszik. Utálom a szart, de ne utálkozzon senki, ha még nem hallgatta meg, ez így nem fair. Sosem tudhatja az ember, talán sokan meglepődnek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése